Akinek nem tapsoltunk a Laser VB-n

17 éves. 7 éves kora óta vitorlázik. Ez az élete, semmi más. Egy figyelmetlenség miatt egy Európa- és talán egy Világbajnokságot vesztett el.

Ez hol fog megjelenni? – kérdezi bizonytalanul. És mosolyog! Ez már eleve letaglózott. Külsőleg gyerek még, mégis, ebből a mosolyból úgy éreztem, van valami bölcsesség, valami szelíd alázat ebben a gyerekben.

A Porthole Magazintól. Ez egy internetes magazin, helyi, magyar. Hogy érzed magad most?

Szomorú vagyok, mert lehettem volna Világ- és Európabajnok. Két címet vesztettem el.

Nogay Dökmeci a török válogatottal érkezett. Hosszú felkészülési időszak után ez volt számára a véghajrá, az „Í”-re a pont, az utolsó esély. Hónapokat edzett a Balatonon is, Arató Richárddal, versenyzett is már itt, ismerte a Balaton szeszélyeit.  Az első kvalifikációs futamot megnyerte, mindenki sokat várt tőle, majd a második nap további 3 futamán egyszerűen elnézte a csoportbeosztását, és rossz csoportban érte el további 1,6,6 helyezéseit. Ezekkel a futamokkal fölényesen került volna az aranycsoportba és megnyerhette volna a VB-t.

Hogy lehet ezt lelkileg feldolgozni? – kérdem.

Már megint mosolyogva válaszol. „Örülök, hogy itt lehetek, örülök, hogy a válogatott tagja lehetek, hogy versenyezhetek a többiekkel, akik nagyon kemények és tapasztaltak.”

Nagy esélyesnek tartottak.

Persze, a világbajnoki címért jöttem, ez volt az álmom, ezért edzettem.

Milyen eredményeid voltak ezelőtt?

Az elmúlt két év alatt két Európa Kupám volt a Balatonon, egy Olaszországban és egy Németországban, voltam egyszer második, volt futamgyőzelmem, de a legtöbbször sajnos mindig egy-egy ponttal csúsztam le az első helyekről, így maradt a harmadik, negyedik hely. Volt olyan is, hogy érvénytelenítették a nyertes futamomat és azért maradtam le. Szóval nem csak most voltam peches.

 Hogyan nézhetted el a csoportbeosztást?

Talán a verseny alatti stressz miatt lehetett, vagy hogy túlságosan a versenyzésre koncentráltam, nem tudom. Pedig esküdni mertem volna, hogy a zöld pályán láttam a nevemet.

Annyira sajnálom.

Ilyesmi bárkivel előfordulhat. Most velem fordult elő. Ennyi az egész. De jól vagyok, semmi gond. Az edzőmmel együtt szeretnénk megköszönni, hogy a versenyirodában kedvesek voltak velem, még akkor is, ha semmit nem lehetett tenni az érdekemben.

Mi lesz otthon? Nem veszik elő az edződet majd ezért? Nem kellett volna neki is ellenőriznie a csoportbeosztásodat?

Nem. Egyrészt örülök, mert az egyik csapattagunk Világbajnok lett, a többiek is jól mentek. Az edzőm nem hibázott. 17 éves vagyok, neki már nem kell ellenőriznie, mit, hogyan csinálok. Nekem kell vállalnom a felelősséget azért, ha hibázom. És én hibáztam.

Nogaynak ez az utolsó éve ebben az osztályban. Ez volt az utolsó esélye. Azért készítettem vele interjút, mert megláttam aznap, amikor kiderült, hogy az arany helyett a smaragd csoportba került. Könnyes szemében megláttam, mi zajlik le benne. Azt hiszem, mindez végigpergett benne ott, azonnal. Mégis kiment aznap a vízre, és vitorlázott egy jót. Nem érdekelte, melyik csoportba ment ki, csak vitorlázott egyet. És edzőjével együtt köszönték a rendezést, meg mindent. Szerettem volna megmutatni, hogy mi van a dobogó alatt. Nogay azt mondta, megtanulta, hogy minden részletre sokkal jobban odafigyeljen ezentúl. És végül felhívta a figyelmemet a mellettünk a telefonját nyomkodó Cetil Anilre: „ő lesz világbajnok, vele készíts interjút!”

Forrás: Porthole – Kövendi Eszter